A bhopáli katasztrófa napra pontosan 30 éve, 1984. december 3-án a reggeli órákban következett be az indiai Bhopal közepén. A Union Carbide rovarirtó szereket gyártó leányvállalata 40 tonna súlyosan mérgező gázt bocsátott ki, amivel közel 3000 ember azonnali, és 15 000–22 000 ember későbbi halálát okozta. A katasztrófa hatása ma is érződik.

A gyár 1969-ben épült, amihez tíz évvel később egy termelőüzemet is hozzácsatoltak. Az üzemben már jóval a katasztrófára előtt is voltak balesetre utaló jelek, de ezeket nem igen vették figyelembe, illetve a legtöbb ilyen eset nem kapott nagy nyilvánosságot.

Már 1976-ban két szakszervezet is panaszt tett az üzemben folyó embertelen körülmények és a karbantartás hiányossága miatt, 1979-ben pedig a helyi hatóságok is figyelmeztették a céget a gyárban történő balesetek miatt, de senki nem tett semmit.

1981-ban egy munkás leöntötte magát vegyszerrel. Levette a maszkját és belélegezte a szert. 72 órán belül meghalt.
1982 és 1984 között megszámlálhatatlan égési sérülés, szivárgás és gázmérgezés történt a gyárban.

Hajnalban az amerikai tulajdonú Union Carbide üzeméből fehér gázfelhő szállt fel, ami 42 tonna metil-izocianátot tartalmazott. Akkor még senki nem sejtette, hogy ez a mérges gázkoncentráció hamarosan emberek ezreinek halálát okozza.

A katasztrófa idején a biztonsági rendszerek nem működtek, sok szellőzőszelep pedig egyáltalán nem is működött. De működésképtelen volt az a gőzkazán is, aminek az lett volna a feladata, hogy megtisztítsa azokat a szellőző csöveket, amin keresztül a friss levegő bejutott volna a gyárba.

A Time 1984 december 17-i címlapja

Készülnek a halottak elégetésére

A tragédiát megelőző éjszakán az egyik főelvezető cső leszakadt, és valahogy reakcióba lépett vegyszert tartalmazó tárolóval. A szennyeződés és a magas hőmérséklet tovább gyorsította a reakciót. Ennek következtében a vegyszert tároló tartály hőmérséklete 200 celsius fok fölé nőtt és a benne lévő növekvő magas nyomás miatt szivárogni kezdett. Pár óra alatt több tonna metil-izocianát került a levegőbe.

A mérgező felhő rövid idő alatt ráterült a város jelentős részére, és a szélcsendben kb. 40 négyzetkilométernyi területen nagy mérgezőanyag-koncentráció alakult ki. 

1984. december 3-án az emberek arra ébredtek, hogy nehezen kapnak levegőt és fuldokolnak.

Eleinte a tünetek többsége csupán köhögés és szemirritáció volt, de később már fulladás, légszomj, hasi fájdalom és hányás is jelentkezett a betegeknél.

Akik pánikba estek és futottak, azok a légzés gyakorisága miatt erősebben érezhették a vegyszer okozta fulladást, mint akik autóval vagy lóval mentek a kórházba. A legszerencsétlenebbek a kisgyermekek voltak, hiszen a mérges gáz a földfelszíntől alig egy méterre volt a legveszélyesebb.

A pánik hamar eluralkodott a városon, ezrek lepték el a kórházakat. Sokan még oda sem jutottak el, és még azelőtt megfulladtak, hogy egyáltalán ki tudtak volna kelni az ágyukból, de akadt olyan is, akit álmában ért a halál.

Az áldozatok túlnyomó része gyerek volt

Rampyari Bai (90), az egyik legidősebb túlélő. Terhes lánya nem sokkal a balesetet követően belehalt a szülésbe

A kiszabadult mérgező anyag metil-izocianát volt, amit rovar- és gyomirtó szerek gyártásához használtak. A gyár nem felelt meg az alapvető biztonsági-és óvintézkedéseknek, és persze nem voltak biztosítva a megfelelő munkakörülmények sem. Így következhetett be ez a tragédia.

A katasztrófa következtében orvosok százait rendelték a területre, akik nem nagyon tudtak mit kezdeni az addig ismeretlen szerrel, hiszen túlnyomó részük képzetlen is volt. A kórházak sem voltak felkészülve az embertömegek ellátására.

Később derült ki, mivel is van dolguk, de addigra már késő volt. Több ezer ember feküdt az utcákon holtan, fehér lepedővel letakarva.

Emberek százait szórták tömegsírokba vagy hamvasztották el, az elhullott állattetemeket csak idővel kezdték el begyűjteni és elásni.

Az elhullott állattetemek begyűjtése csak későbbre maradt, a nagy éhínség miatt pedig sokan nem tudtak ellenállni a húsuknak

A fertőzött élelmiszereket is meg kellett semmisíteni, a halászat és vadászat is tilos volt, a segélyek és az ellátmány pedig nem érkezett meg időben, de ha mégis, akkor sem elég. A területen eluralkodott az éhínség, teljes volt a káosz.

A tragédia utóélete:

A katasztrófa után a halva születési ráta 300%-os növekedést mutatott, a csecsemőkori halálozás pedig 200% körüli értékkel nőtt. A mai napig is gyakori a születési rendellenesség, és a fogyatékosság is.

A becslések az áldozatokat illetően eltérőek voltak. Hivatalosan az azonnali elhalálozások száma 2259. A kormány szerint pedig 3387 áldozat köthető a tragédiához. Egy másik felmérés szerint 8000 ember halt meg a szivárgást követő két héten belül, másik 8000 pedig az azt követő egy évben.
Az indiai kormány 2006-ban kijelentette, hogy addig több mint félmillió (558.125), a tragédiához köthető diagnosztizált eset volt.

Évekkel később kiderült, hogy a nagyon laza karbantartási és biztonsági szabályok, az elmaradt felújítások miatt következett be a katasztrófa.

Az Union Carbide Corporation gyár tulajdonosa 1989-ben 470 millió dollár kártérítést fizetett, amiből a gázmérgezést túlélő emberek fejenként 500 dollárt kaptak, és persze a katasztrófa sújtotta terület rehabilitációja és méreganyag mentesítése is elmaradt.

2010 júniusában hét egykori alkalmazottat ítélt el az indiai bíróság, köztük az UICL elnökét is. A ítélet halált okozó gondatlanság volt. Egy nyolcadik társukat is perbe fogták, de ő az ítélet kihirdetése előtt meghalt.

A katasztrófa túlélői tüntetnek a megfelelő kártérítésért 2014 szeptemberében

A tragédia a mai napig szedi az áldozatait, így azt, hogy pontosan hány haláleset köthető a mérgezéshez, valószínűleg sosem tudjuk meg...

A történelem legsúlyosabb atomkatasztrófájáról itt olvashatsz.