A hajmáskéri páncéltemető történelmünk egy olyan kis darabkája, amiről szinte csak alig pár ember hallott. Varsányi István helytörténész szabadidejének nagy részét a Hajmáskéri Tüzérlaktanya kutatásának szenteli. Az ő munkájának köszönhetően jöhetett létre ez az írás is.

A nagy háború utáni trianoni békediktátum kimondta, hogy le kell szerelni, illetve meg kell semmisíteni hazánk bizonyos mennyiségű lőpor és lőszergyárát, illetve a hadsereg a nehézfegyverzetének nagy részét. Viszont e parancsnak az akkori magyar hadsereg már csak hazafias kötelességből sem tett eleget.

Hajmáskér északi részére, a lőtér területére szállították azokat az Entente (Antant) által megsemmisített nehézlövegek darabjait, amiket a trianoni békeszerződés értelmében a további használatukat megtiltottak Magyarországnak. A páncéltemetőt feltehetőleg 1924-ben létesítették.

(Antant: régebben entente, kifejezés az Anglia és Franciaország között 1904. április 8-án Londonban aláírt szerződés, az Entente cordiale (a.m. szívélyes egyetértés) kifejezésből származik, általában a szövetségesi rendszer (antant hatalmak: Nagy-Britannia és Franciaország) és a köréjük csoportosult országok együttes jellemzésére használjuk.)

A Hajmáskér Táborkutató szerint a páncéltemető fő funkciója leginkább a figyelemelterelés volt az Entente részére, hogy a szúrópróbaszerűen kiérkező bizottság lássa, hogy hazánk betartja a békeszerződésben előírt feltételeket. A magyar hadsereg úgymond "megterített" az ellenőrző  bizottságnak, és ezáltal el tudták terelni a figyelmet azokról a még meglévő fegyverekről és hadianyagokról, amiket hazánknak meg kellett volna semmisítenie. 

Siményi (Skoda) Sándor, Skoda Kamilló százados fia visszaemlékezése szerint már a '20-as évek eleje óta nyugodhattak a gyakorlótéren a feldarabolt páncélmaradványok:

"...Amikor mi itt játszogattunk a harmincas évek legelején, talán már nyolc éve is itt nyugodtak ezek a páncél maradványok, s meg nem mozdította senki. Nekünk, gyerekeknek persze nagy nagy öröm volt az, hogy felmászhattunk a számunkra hatalmas darabokra. Itt-ott a bátyám segítségére volt szükségem ahhoz, hogy feljussak egy nagyobb páncél tetejére, de volt aztán még olyan is, amelyet ő sem tudott megmászni.
Egyik kirándulásunkon nagy 5 tonnás teherautó állt a páncéltemető melletti úton. Munkások dolgoztak a páncéloknál. Édesapám odament, s beszélgetett velük. Megtudta, hogy különleges autogén vágó pisztolyokkal fel tudják darabolni olyan méretre, hogy teherautóval elszállítsák őket. Így aztán eltűnt a páncéltemető."

A visszaemlékezésből azonban kiderül az is, hogy két 305 mm-es mozsarat furfangos módon sikerült megmentenie a hadseregnek, amit persze teljes titokban kellett tartani. Később ezeket a lövegeket vetettük be a második világháborúban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében rendszeresített 305 mm-es mozsár

Hazánk hadserege teljes titokban ezekkel a mozsarakkal gyakorlatozott a lőtéren, amíg az Entente kémei fel nem figyeltek a "tiltott játékszerre".

A visszaemlékezés szerint jelentették az esetet, ami a katonai vezetőséghez is eljutott, hamar jött is a parancs:
- Azonnal el kell őket ásni!

Azonban a terepre kiküldött felmérő térképész valahogy mégis megtalálta az ágyúkat, és cölöpökkel megjelölte az állítólagos helyüket. A hajmáskéri katonák látva, hogy a megjelölt hely egyezik az elásott ágyuk pozíciójával megijedtek, hogy ebből nemzetközi botrány lesz, hiszen Magyarország nem tartotta magát a békeszerződéshez. Valamit ki kellett találni...

A százéves lőtér ma, háttérben a Mórocz-tető

Néhány bátor hajmáskéri katona az éjszaka leple alatt - egy titkos parancsot végrehajtva - kiment a gyakorlótérre, majd kihúzták a cölöpöket a helyükből és egyszerűen arrébb tették őket. Később a helyszínre érkező Entente-bizottság persze nem talált a megjelölt helyen semmit sem.

Az ágyukat végül sikerült megmentenünk, és bár a második világháborúban ez a technika már elavultnak számított, de még mindig tüzelőképes volt, és legalább használni tudtuk a Románia elleni támadás előkészítéséhez.

Lipót Szalvátor főherceg a  hajmáskéri katonaváros átadásán (Fotó: Vasárnapi Újság)

A hajmáskéri tüzérlaktanya:

Tüzérségi hadgyakorlat Hajmáskér közelében 1911-ben (Fotó: Vasárnapi Újság)

Persze nem csak ez a furmányos történet kötődik az akkori időkhöz. Vitéz Almay Béla m. kir. vezérkari ezredes 1972. szeptember 15.-én így emlékezett vissza a tüzérlaktanyába töltött időkre, és vitéz Kozma Ferencre táborparancsnokra:

" 1924-ben láttam viszont Hajmáskér-táborban, ahol a legnehezebb antant ellenőrzési időben táborparancsnok volt. A honvédség egyik nehéz és dicsőséges feladata volt ez. A zsoldos katonákból "honvédeket" faragni, a személyek pótlásával tartalékot teremteni, a nagy mennyiségű tüzéranyagot rendbe hozni, a lőtéren és környékén elrejteni - annak a riadózását megszervezni - óriási munka volt. Évente 5-6-szor ugyanis meglepetésszerű szemle volt az Entente (antant) bizottság részéről. Volt olyan este is, amikor az anyag egy részének megmozgatásán egy éjjel egy egy zászlóalj és egy tüzérosztály dolgozott. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarországnak megmaradt az 1918-ban megmentett tüzér anyaga.

Azok a szemlék, amelyekre olyan alaposan felkészült, azok a csodálatosan szép lőiskolák és éles lőgyakorlatok mindnyájunk számára élmények maradtak.

A tüzérség harca, a mozgékonyság, a lőkiképzés magas foka tette azt, hogy a honvéd tüzérség olyan nagyszerűen állotta meg a helyét a második világháborúban."

Írta, Hajner Gyula
forrás: Varsányi István, Hajmáskér Táborkutató