Sokáig úgy tudtuk, hogy a csernobili katasztrófa Földünk legnagyobb nukleáris balesete. Később azonban bebizonyosodott, hogy a Szovjetunióban létezik egy még ennél is szörnyűbb hely: Majak.

Teljes nevén Majak Termelési Egyesülés korábbi nevein Kombinát–817, Mengyelejev Állami Vegyiművek. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk–40, illetve Cseljabinszk–65 néven illették, és olyannyira titkos volt, hogy még a térképeken sem szerepelt.

A katasztrófát valójában egy robbanás okozta az egykori Szovjetunió Cseljabinszki területén, az ozjorszki zárt közigazgatási egységben. A létesítmény összterülete több mint 90 km² volt, központja, a biztonsági zóna azonban a reaktorokkal együtt sem haladta meg az egy hektárt. A titkos komplexum fő feladata a nukleáris fűtőanyag termelése és újrafeldolgozása.

A szovjet tervek a kezdetektől fogva mellőzték a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági előírásokat és figyelmeztetéseket. Ezzel emberek tízezreit tették ki a radioaktivitás veszélyeinek. A Tecsa folyó vizét közvetlenül a reaktormagba vezették annak hűtésére, majd súlyosan szennyezett formában visszavezették a radioaktívvá vált hűtővizet a folyóba. A Tecsa egy 120 000 fős régió ivóvízbázisa, és egyébként az Ob folyóba ömlik. Ez és egy másik körülmény vezetett egy hosszan elnyúló szennyezéshez. Később a szomszédos Karacsáj-tóba vezették a hűtővizet. Egy 1968-as évi kiszáradáskor a Karacsáj-tóban leülepedett kiszáradt súlyosan szennyezett iszapot felkapta a szél és kb. 25 000 km²-nyi területen szétszórta radioaktív szennyeződésével együtt.

A vegyi üzem fennállása alatt több baleset is történt, aminek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Ezek közül a legsúlyosabb az 1957-es Kistim-tragédia, amely azzal véste be magát a nukleáris katasztrófák közé, hogy az okozott kár és nukleáris szennyezés felülmúlta a csernobili katasztrófát! A katasztrófa valódi helye nem szerepelhetett a térképeken, az atlaszokban feltüntetett legközelebbi város Kistim, így ez lett az évtizedekig elhallgatott nukleáris baleset általánosan elfogadott neve.

A levegőbe került anyagok mennyisége szerint Csernobil csak az 5. helyen áll

Romok a parton

Előzmény:

A város építését 1945-ben rendelte el a szovjet kormányzat, és Majak komplexum építésének munkálatai még az év augusztusában meg is kezdődtek. A 17 ezer munkára vezényelt rabot és hadifoglyot 12 környező táborban helyezték el. Az első urándúsító reaktor "Anotchka" névre hallgatott, 18 hónap alatt készült el (!). Az első, "A" jelű urándúsító reaktor teljes üzembe helyezésére 1948. június 19-én került sor.

A cél a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt. A reaktorban kapott dúsított uránt a telepradiokémiai üzemében radioaktív bomlástermékekkel együtt föloldották, majd az így nyert plutóniumot a metallurgiai-kémiai üzemben tisztították. 1949. április 29-ére gyűlt össze elegendő mennyiségű plutónium az első szovjet atombomba, az RDSZ–1 megépítéséhez. Az első után további öt reaktor épült 1950 és 1952 között.

Műholdkép a Majak környékéről

A katasztrófa megértéséhez tudni kell, hogy az urándúsítás, plutóniumtermelés során savak és más vegyszerek keletkeznek, amelyek rendkívül radioaktívak. Ezeket a gyártási folyamat során keletkező sugárzó melléktermékeket egy hatalmas tartályban gyűjtötték össze. A 300 köbméter befogadóképességű, rozsdamentes acélból készült, henger alakú tartályt egy betonköpenyben a tíz méter mély munkagödörbe süllyesztették, és felülről 160 tonna súlyú borítással látták el, amelyre két méter vastagságban még földet is döngöltek. A radioaktív bomlás miatt az anyagok hőt termelnek – ezért a tartályt folyamatosan hűteni kell. Miután az 1956-os évben az egyik ilyen 250 köbméteres lezárt tartály hűtővezetéke meglazult, majd a hűtés leállt, a tartály belső tartalma elkezdett kiszáradni. 1957. szeptember 29-én a kikristályosodott nitrátsók egy ellenőrző berendezés elektromos szikrájától berobbantak.

"Villámlás" és "északi fény":

A robbanás ereje 80-90 tonna trotilnak felelt meg, és 80 köbméternyi 20 millió curie aktivitású radioaktív izotópot tartalmazó anyag került a levegőbe. A robbanás olyan látványos volt, hogy szemtanúk vallomásai alapján még több száz kilométerről is látható volt és a korabeli szovjet hivatalos sajtó távoli villámlásként illetve északi fényként magyarázta. A nukleáris szennyezés beborította a kombinát több üzemét, egy laktanyát, egy tűzoltóállomást és egy kényszermunkatábort, a robbanás által felszabadult radioaktív felhő 400 kilométerre északkeleti irányba szállította a szennyezést. A katasztrófa következményeként körülbelül 1 millió curie radioaktív anyag szabadult fel és szóródott szét, beborítva több mint 20 ezer négyzetkilométernyi (kb. öt magyar megyényi) területet, amelynek 217 településén 270 ezer ember élt.

A média tájékoztatása az 1986-os csernobili atomkatasztrófa kapcsán sokkal szélesebb körűnek bizonyult, így többet tudunk róla ma, mint a Majak-balesetekről, és ezért Csernobilt nevezzük legtöbbször a „legsúlyosabb nukleáris katasztrófának”. A valóság ezzel szemben az, hogy a kiáramlott radioaktív anyag tekintetében a majaki szennyezés duplája a csernobili katasztrófának. A másik különbség, hogy míg Csernobilban a szennyezés jórészt helyi és regionális volt és a lakosságot jórészt evakuálták, addig Majakban a felhő nagy területen szórta szét a szennyeződést és a lakosságnak csak kis részét evakuálták és őket is több éven keresztül tartó kitelepítés formájában. Az akkori politikai és katonai vezetők nagyon kevés információt osztottak meg a lakossággal.

Figyelmeztetés a Tecsa folyó partján

Teljes hírzárlat, 250 ezer áldozat:

Bár három nap múlva hivatalos küldöttség érkezett Moszkvából a baleset kivizsgálására, a veszélyeztetett területen élő lakosság evakuálása csak egy héttel később kezdődött meg - sőt, egyes területen csak két héttel később. A közvéleményt pedig semmilyen formában nem tájékoztatták a katasztrófáról, kizárólag a fent említett álhírek jelentek meg róla. Nyugaton ugyan észlelték a légköri radioaktivitás emelkedését, de mivel az uralkodó szélirány a szennyezés zömét nem sodorta ki a Szovjetunió területéről, csak találgatásokba bocsátkozó cikkek jelentek meg a témában. Elsőként a Berlingske Tidende című dán lap írt arról, hogy a szomszédos országokban mért radioaktív lecsapódás alapján szovjet légköri atomrobbantás hajthattak végre. Nem sokkal később az Egyesült Államok Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriuma jelezte, hogy egy nagyszabású hadgyakorlat során a Szovjetunióban nukleáris robbantást hajtottak végre.

A Szovjetunióban először 1989-ben a Legfelső Tanács ülésén foglalkoztak nyilvánosan a témával, létrehoztak egy vizsgálóbizottságot, illetve a baleset áldozatainak külön nyugdíjat folyósítottak. A katasztrófa következtében az első tíz napban több mint kétszázan haltak meg. A további áldozatokat sosem összesítették, de a túlélők visszaemlékezéseiből kiderül, hogy nagyon sokan szenvedtek kezdetben fejfájástól, émelygéstől, indokolatlan orrvérzéstől, vagy tapasztalták, hogy hirtelen elromlott a látásuk. Később rendkívül megszaporodott a nők körében a meddőség, és mindkét nem körében rendkívül sokan haltak meg rákban. A becslések szerint 250 ezer embert érhetett súlyos betegségeket vagy halált okozó sugárdózisa.

2003. január 1-jén az létesítmény üzemeit a lakossági tiltakozások miatt bezárták. A hulladék elhelyezésére szolgált szomszédos Karacsáj-tó ma a Föld legerősebben szennyezett helyei közé tartozik...

Írta: Kázmér Ádám
források: Ritkán látott történelem
szeretlekmagyarorszag.hu